Különlegesség

Van még egy misztérium, nevezetesen az, hogy önmagunkat különlegesnek tapasztaljuk meg, hogy mindannyiunkban van valami megismételhetetlen személyes dolog, ami eltérő a szüleinktől. És ezt is el kell ismerni, legyen ez egyszerű vagy nehéz, jó vagy rossz.

Ha a világra és a saját életünkre tisztán tekintünk, azt látjuk, hogy minden, ami létezik és minden, amit teszünk, tartozik valamihez. Bármi, amit megtehetünk, vagy aminek a megtételét elutasíthatjuk, amiért dolgozunk, vagy amit ellenzünk, azért tesszük, mert egy nagyobb egészet szolgálunk vele, amit nem értünk.

Ha ezzel a nagyobb egésszel meghitt viszonyba kerülünk, akkor ezt a szolgálatot feladatként vagy hívásként tapasztaljuk, amelyhez nem tesz hozzá személyes teljesítményünk, legyen az bármilyen jó is, és személyes bűneink sem, legyenek azok bármilyen szörnyűek is. Ha így nézünk a világra, a szokásos különbségek lényegtelenné válnak. Én ezt az Azonosságnak hívnom.

Az Azonosság

A szellő könnyedén mozog és sugdos,
A vihar tombol és üvölt,
Mégis: azonos a szél,
Azonos az éneke.
Azonos a víz,
Amelyikben fürdünk, és amelyikben megfulladunk,
Amelyik hordoz, és amelyik eltemet.
Bármelyik élő használja,
Megőrzi és rombolja egymást,
Azonos az erő, amely vezérli őket.
Ez számít egyedül.
Kit szolgálnak a különbségek?

Így ezek az élet alapvető adottságai. Az egy adottság, hogy vannak szüleink, és hogy mi gyermekek vagyunk. És az is egy adottság, hogy van bennünk valami különlegesen személyes.

Elfogadni, amit a szüleink még adni tudnak

Amellett, hogy életet adtak nekünk, szüleink még más dolgokat is adnak. Etetnek, nevelnek, gondoznak, és még ennél is sokkal többet tesznek. A dolog akkor működik jól, ha a gyermekek úgy fogadják, amit kanak, ahogy azt nekik adják. Mint szabály: a gyermekek eleget kapnak, ha el akarják fogadni azt, amit felkínálnak nekik.

Természetesen vannak kivételek, melyeket mind megértünk, de mint szabály igaz: amit a szülők a gyermekeiknek adnak, az elég. A gyermekek nem feltétlenül kapnak meg mindent, amit akarnak, nem teljesül minden álmuk, de a szabály érvényes: a gyermekek eleget kapnak.

A szeretet rendjével összhangban van az, ha a gyermek azt mondja: „Nagyon sokat adtál nekem, és ez elég. Én ezt nagyra becsülve és szeretettel elfogadom”. Az a gyermek, amelyik így érez, telítettnek és sikeresnek érzi magát, nem számít, hogy korábban mi történt. Az ilyen gyermek képes azt mondani: „a többi dolgomról majd magam gondoskodom”. És ez szintén gyönyörű tapasztalat. És akkor a gyermek hozzáteheti: „Most már békében elhagylak.”

Ezeknek a mondatoknak a hatása nagyon mélyre hatol. A gyermekek visszakapják szüleiket, a szülők gyermeküket. Ugyanakkor pedig elválnak egymástól és függetlenek lesznek. A szülők teljesítették feladatukat, a gyermekek pedig szabaddá válnak, hogy a saját életüket éljék úgy, hogy közben tisztelik szüleiket, mégsem függenek tőlük.

De érezd meg, hogy mi történik a lélekben, ha elképzeled, hogy a gyermek azt mondja szüleinek: „Amit adtál nekem, először is, nem a megfelelő dolog volt, másodszor pedig nem volt elég. Még tartozol nekem.” Mit kapnak a gyermekek a szülőktől, ha így éreznek? Semmit. És mit kapnak a szülők a gyermektől? Szintén semmit. Az ilyen gyermekek nem tudnak elválni szüleiktől: vádjaik és követeléseik a szülőkhöz kötik őket, és noha hozzá vannak kötve szüleikhez, nincsenek szüleik. Üresnek, rászorulónak és gyengének érzik magukat.

Ez a Szeretet Második Rendje: a gyermekek úgy veszik azt, amit a szülők az életen kívül adnak neki, ahogy azt adják.

Gyermek méretűvé válva

Az életen és azon kívül, amit a nevelés során adnak, a szülők adnak még ajándékokat is abból, amit a saját erejükből halmoztak fel. Például egy anya tehetséges festő, aki a legszebb képeket festi. Ez őhozzá, és nem a gyermekeihez tartozik. Ha a gyermekei csalódottak, amikor nem tudnak ugyanolyan szép képeket festeni, noha nem rendelkeznek ezzel a tehetséggel, és nem dolgoztak meg olyan keményen ezért, mint az anya, megsértik a szeretet rendjét. Így működik az élet.

Ugyanez igaz az anyagi javakra. Az a gyermek, aki feljogosítva érzi magát, hogy örökölje szülei javait, és csalódott, ha ez mégsem következik be, rongálja a szeretetet. Ha mégis megörökli a javakat, a szeretet az szolgálja leginkább, ha ezt úgy tekinti, hogy pusztán ajándékként kapta.

Ez nagyon fontos, mivel pontosan alkalmazható a szüleink személyes bűneire is. Az ő személyes bűneik egyes egyedül a szüleinkhez tartoznak. Gyakran megesik, hogy a gyermekek, szüleik iránti szeretetből magukra veszik a szülők bűneit, és megpróbálják azt helyettük viselni. De ez megsérti a Szeretet Rendjét.

Ezek a gyermekek önhitten valami olyasmit akarnak tenni, amihez nincs joguk. Ha például a gyermekek jóvá akarják tenni a szüleik hibáit, akkor magukat a szüleik fölé helyezik, és úgy kezelik a szülőket, mintha azok volnának gondozásra szoruló gyermekek, és a gyermekek a szülők.

Nemrégiben találkoztam egy nővel egy csoportban, akinek az apja vak volt, az édesnyja pedig süket. Nagyon jól kiegészítették egymást. De az asszony úgy érezte, hogy gondoskodnia kell róluk, és amikor felállítottuk a családi konstellációját, a nő helyettesítője úgy viselkedett, mintha nagy volna, a szülei, pedig mintha kicsinyek. A konstellációban az anya azt mondta neki: „Ami az apádat illeti, képes vagyok róla önmagam gondoskodni”. Az apa pedig ezt mondta: „Anyád és én jól megvagyunk. Nincs rád szükségünk.” De az asszony inkább csalódott volt, mint megszabadult. Gyermek méretűvé vált.

Aznap éjjel nem tudott aludni. Valójában alvászavarban szenvedett. Azt mondtam neki: „Az emberek, akik nem tudnak aludni, azt gondolják, hogy éberen figyelniük kell valamire.” És akkor elmondtam egy történetet Borchert-től egy fiatalemberről a háború utáni Berlinben.

A fiatalember éjjel és nappal őrizte a testvére holttestét, hogy a patkányok ne egyék meg. Noha teljesen kimerült volt, meg volt győződve róla, hogy kötelessége éberen figyelni. Egy barátságos ember arra járt, és azt mondta neki: „Éjszaka a patkányok alszanak”. A fiú elaludt.

Aznap éjszaka a nő is aludt.

A Szeretet Harmadik Rendje a szülők és gyermekek között az, hogy tiszteletben tartjuk azt, ami személy szerint a szüleinkhez tartozik, és megengedjük neki, hogy megtegyék azt, mait csak ők tehetnek meg, és amit nekik kell megtenniük.

csal�dter�pia