Elfogadás és kihívás

A Szeretet Negyedik Rendje szülők és gyermekek között, hogy a szülők nagyok, a gyermekek kicsik. Az a megfelelő, ha a gyermekek elfogadnak, a szülők pedig adnak.Mivel a gyermekek oly sok mindent fogadnak el, szükségesnek érzik kiegyenlíteni a számlát. Kényelmetlen, ha úgy kell kapnunk szeretteinktől, hogy nem tudjuk viszonozni. A szüleinkkel szemben soha nem tudjuk helyreállítani az egyensúlyt, mivel sokkal többet adtak ők, mint amennyit valaha is viszonozni tudunk.

Néhány gyermek elfordul a kölcsönösség nyomásától, a kötelességérzet vagy a bűntudat elől. Azt mondják: „Inkább nem fogadok el semmit, és így megszabadulok a bűntudattól és a kötelességérzettől”. Az ilyen gyermekek elzárják magukat a szüleik elől, üresnek és kimerültnek érzik magukat.

A szeretet sokkal jobban szolgálná, ha azt mondanák: „Mindent, amit adtál, szeretettel elfogadok”. Így szeretettel tudnának a szüleikre nézni, és a szülők láthatnák, hogy milyen boldog a gyermekük. Ez az elfogadás egyensúlyt teremtő módja, mert a szülők elismerve érzik magukat e szereteteli, kedves elfogadást látva. És így még szívesebben adnak.

Ha a gyermek követelőzően azt mondja: „Még többet kellene adnotok”, a szülők szíve bezárul. Mivel a gyermek követelőző, a szülők nem tudnak többé önként velük áramolni a szeretetben. Ez minden, amit a követelőzés el tud érni, letiltja a szeretet természetes áramlását. A követelőző gyermekek hiába kapnak bármit is, nem tudják értékelni azt.

Kölcsönösség

A szülők és a gyermekek között az adás és a kapás közötti egyensúly úgy érhető el, hogy amit kapunk, azt továbbadjuk másoknak. A szülőket nagyon boldoggá teszi, ha gyermekeik azt mondják: „Mindent elfogadok, amit adsz, és amikor nagy leszek, továbbadom ezt.”Azok a gyermekek, akik ilyen módón adnak, nem hátrafelé néznek, hanem előre. És ezt tették a szüleik is, kaptak a saját szüleiktől és a gyermekeiknek adták azt tovább. És mivel oly sok mindent kaptak, úgy érzik, bőségesen kell adakozniuk, és képesek is erre.

Ezt akartam elmondanoi a szeretet szülők és gyermekek közötti rendjeiről.

A tágabb család

Nem csak szüleinkhez, de egy nagyobb rendszerbe: tágabb családunkhoz is tartozunk. A családi rendszer úgy működik, mintha egy magasabbrendű működés vezérelné, ahol az összes tag része közös.

Egy madárrajhoz hasonlíthatjuk ezt. Hirtelen az összes madár új irányba kezd repülni, mintha az egyes madarakat a raj döntése irányítaná. Egy családi rendszerben ez a magasabb szintű csoportműködés egy közös családi tudatként lép működésbe. Ez a közös tudat alapvetően tudattalan, és csak akkor ismerjük fel a rendet, melyet szolgál, amikor engedelmeskedünk neki, vagy amikor megsértjük a követelményeit.

Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, hogy kire van hatással e közös tudat, és kire nincs, meg kell mondanunk, hogy ki tartozik a családhoz.

Szabályként azt mondhatjuk, hogy a következő személyek tartoznak egy családi rendszerhez:

• A gyermekek, ide értve az elhunytakat és a még születendőket;
• A szülők és a testvéreik;
• A nagyszülők;
• Alkalmanként némelyik dédszülő, vagy még távolabbi rokon, akinek különösen nehéz vagy igazságtalan sorsa volt;
• Olyan nem rokon személyek is a rendszerbe tartoznak, akiknek a halálából vagy szerencsétlenségéből valaki a családban hasznot húzott, például a szülők vagy nagyszülők korábbi partnerei.

A tagság joga

Az egyik legalapvetőbb elv, melyet a családi rendszerre alkalmazhatunk, és amely minden tagot meghatároz, az az, hogy minden tag egyenlő joggal rendelkezik a családhoz tartozni.Sok családban és klánban bizonyos tagokat kizártak, egy nagybácsit páldául, aki a család fekete báránya volt, vagy egy törvénytelen gyermeket, akiről senki nem beszélt. Vagy néhány tag azt mondta: „Én katolikus vagyok, te pedig protestáns, és nekem mint katolikusnak több jogom van ide tartozni, mint neked.” Vagy fordítva: „Mint protestáns, több jogom van ide tartozni, mivel én az igaz hitet követem. Te kevésbé vagy igazhitű, mint én, ezért kevesebb jogod van ide tartozni.”

A vallás ma már nem játszik ekkora szerepet, de más dolgoknak még mindig nagy a jelentőségük, mint például a foglalkozás, a nemzeti hovatartozás, a bőrszín vagy a nemi identitás.

Olykor, ha egy gyermek meghal, a szülők a következő gyermeknek ugyanazt a nevet adják. Ezzel ténylegesen azt mondják a meghalt gyermeknek: „Te nem tartozol ide többé. Van valaki, aki helyettesít.” A meghalt gyermek még a nevét sem tarthatja meg. Sok családban ezeket a gyermekeket nem is számolják bele a gyermekek számába, és meg sem említik őket. A családhoz tartozás alapvető joga megsérül, amikor azt megtagadják tőlük.

Az úgynevezett erkölcsösség – különösen, amikor némely tagok azt gondolják, hogy ők jobbak, mint a többiek, és így föléjük helyezik magukat – valójában azt üzeni: „Több jogunk van ide tartozni, mint nektek”. Ha csúnyán beszélünk más családtagokról, és ha úgy kezeljük őket, mintha rosszak volnának, azzal azt mondjuk nekik: „Kevesebb jogotok van ide tartozni, mint nekünk”. Ilyen esetekben a „jó” azt jelenti, hogy nekem több jogom van ide tartozni, a „rossz” pedig azt, hogy neked kevesebb.

csal�dter�pia