Azért tartjuk az írókat (el), hogy megmondják a véleményünket. Jobban, mint ahogy mi képesek vagyunk. Hogy rendet tegyenek a fejünkben, ha nem találjuk a fonalat. Hogy megértsék, és megértessék. Nem a logika szintjén. Hanem a ’szív igazságát’. Régen éreztem hasonlót, de most: http://www.nol.hu/cikk/418315/.

Az elmúlt napok minden ellenállásomat legyűrték, és kénytelen voltam kinézni a magam köré épített elefántcsonttorony ablakán: Mégis mi történik itt? Hogy a városomban felszedik a kockaköveket, felgyújtják az autókat, és a törzskocsmámból kinézve rendőrök elől (?) szaladó embereket látok?

A mérhetetlen közönyömet a politika iránt mostanában azzal magyarázom, hogy amíg az egyes emberek önmagukkal nincsenek tisztában, nem várhatjuk a közélettől, hogy jobb legyen. Hogy a mikroszinteken is kell dolgoznia valakinek ahhoz, hogy makroszinten változás álljon be. És hogy akkor én lennék az, aki mikroszinteken dolgozik, aki próbál kis 40-es izzókat felkapcsolni az egyes emberek fejében, hogy aztán hátha ezek az emberek egy nagyobb egész részeként némi fényt gyújtanak maguk körül is.

Ködös gondolataim az egyetemes felelősségről nem öltenek értelmes körvonalat, ahogy próbálom a lokális cselekvésemet összekapcsolni azzal a globális elképzeléssel, hogy egészséges társadalmat egészséges emberek alkotnak. Most Esterházyt olvasva, jobban megértem magam is ebben a helyzetben.

Elfogadni hazámként azt a helyet, ahol primitívnek és bugrisnak tartom a közbeszédet és az állampolgári reakciókat. A valóság tiszteletéhez ez is hozzátartozik: része vagyok ennek a suttyóságba hajló magyar valóságnak, része vagyok a pénz- és hataloméhes rendszereknek, hiába zárom be az ablakot arra hivatkozva, hogy hiszen én a saját szintemen mindent megteszek. Az öncsalások egyike az is, ha azt hiszem, hogy ami itt történt a napokban körülöttem, az nem az én világom.

Esterházy Péter