(részlet)
A valódi vágyunk

A legjobban azon a témán keresztül tudom megértetni a modern Törökországot, melyet az isztambuli konferencián fejtettem ki.

Minden élőlény magában hordja a kapcsolatát létezésének helyével, és (emberek esetében) ezt a kapcsolatot a nevük is hordozza. Az emberi élet a létezés helyével együtt, az emberi lényen belül, és nem rajta kívül van jelen. Ha ezt az életet – még ha aranytálcán is – elviszik a helyéről, a gyökereit vágják el. A deportálás ilyen dolog. Az embereket, akik háromezer éven keresztül éltek ezen a területen, és akik kultúrát és civilizációt teremtettek itt, elszakították attól a földtől, melyen éltek, és akik ezt túlélték, szétszóródtak a világban.

Ha ez a gyökerekre mért fejszecsapás határozza meg e nép generációinak pszichológiai állapotát, nem tehetünk egyszerűen úgy, mintha ez az elszakítás nem történt volna meg. A tapasztalat mostanra bensővé vált, beépült az emberek emlékeibe, a genetikai kódjukba. Hogyan nevezzük ezt a tapasztalatot? A jogtudomány sokat foglalkozhat ezzel a kérdéssel, és bárhogy is dönt, mi pontosan tudjuk, min mentünk keresztül. Érthetjük úgy – még ha nem használhatom is azt a szót, hogy genocídium –, mint a gyökerek kitépését. Ezen a ponton nem tehetünk semmit, az azonban fontos, hogy mindezt jól megértsük.

Egy több évvel ezelőtti személyes történettel szeretném illusztrálni ezt a bensővé vált tapasztalatot. Egy idős török férfi felhívott egy faluból a Sivas régióból és azt mondta: „Fiam, mindenhol kerestünk már, mire megtaláltunk. Van itt egy idős asszony. Azt hiszem, közületek való. Meghalt. Meg tudnád találni a rokonait, különben muzulmán szertartással kell eltemetnünk?”

Megadta az asszony nevét; 70 éves volt, Beatrice-nek hívták, Franciaországból jött látogatóba. „Rendben van bátyám, megkeresem” – válaszoltam.

Körülnéztem, és tíz percen belül megtaláltam egy közeli rokonát – ismerjük egymást, mivel annyira kevesen vagyunk. Elmentem a család üzletébe és megkérdeztem: „Ismeritek ezt a személyt?” A középkorú nő felém fordult és azt mondta: „Ő az anyám.” Az édesanyja – mesélte az asszony – Franciaországban él, és évente háromszor-négyszer is eljön Törökországba, de általában csak rövid időt tölt Isztambulban, utána azonnal abba a faluba utazik, ahonnan sok évvel ezelőtt elment.

Elmondtam a szomorú hírt a lánynak, aki azonnal a faluba indult. A következő napon onnan hívott fel. Elmondta, hogy megtalálta az anyját, és hirtelen elkezdett sírni. Kértem, hogy ne sírjon, és megkérdeztem, visszahozza-e a holttestet. „Testvérem” – mondta ő –„fel szeretném vinni, de van itt egy ember, aki mondott nekem valamit” – és sírva átadta a telefont egy férfinak.

Megharagudtam erre az emberre. „Mit csináltál, hogy így sírva fakadt?” – kérdeztem. „Fiam,” – válaszolta – „Én csak azt mondtam: ’Lányom, ez a te anyád, a te véred, de én a helyedben itt hagynám. Hagyd, hogy itt legyen eltemetve… a víz visszatalált a medrébe.”

Ebben a pillanatban kivettettem. Elvesztettem és megtaláltam magam ebben az anatóliai mondásban. Valóban: a víz visszatalált a medrébe.

Az isztambuli konferencián egy hölgy úgy vélekedett, hogy a holtakra való emlékezésünk azt jelenti, hogy sóvárgunk erre a területre. Igen, az igaz, hogy az örmények vágynak erre a földre. De hadd ismételjem meg azt, amit ez után az esemény után nem sokkal jegyeztem le. Abban az időben az akkori török elnök, Szulejman Demirel azt hangoztatta: „Nem adunk három kavicsot sem az örményeknek.” Elmeséltem ennek az asszonynak a történetét és hozzátettem: „Igen, mi, örmények vágyunk erre a földre, mert itt vannak a gyökereink. De ne aggódjanak. Nem arra vágyunk, hogy elvegyük ezt a földet, hanem hogy visszatérjünk oda, és ez takarjon minket, ha eltemetnek.”

holokauszt Hrant Dink �rm�ny