fején átsuhan egy kósza gondolat,
vajon mi okozza az orkánokat?
de nem talál megoldást a rejtélyre,
örül, hogy még belül, s nem kívül folyik a vére

Céltalan tör az erdőn át,
Lehúnyt szemek, csak néma csend,
Ahogy egy céltalan lélek húrja peng,
S szótlanul megvágja magát.

Na, itt egy kicsit gyakorlatiasabb megközelítés:

Az első, mit őreá még saját apja adott,
S a többi, mit nőtől, vagy harcostárstól kapott,
Büszkén lengenek a szárítókötélen,
Egész délutánig. Amíg ő tétlen

Nézte, hogy a felhők gyűlnek a hegy felett,
A nagymosás emléke a szakétól odalett.
De a tájfun (úgy tűnik) esővel érkezett,
Lelke ma este ettől lett mérgezett.

Asszonyra sose mert rábízni ilyesmit,
De megszáradni sem fog, ha közben esik,
(nem kicsit, nagyon)
A bölcs e bolondságon elmosolyodik,
S kardjával levágja a butaság zászlait.

Hakamák sarka sorban a sárban,
A szamuráj szakéját issza a bárban (otthon persze).
De álljon itt végül e helyzetről tanulság:
Szakadó esőben ne száríts hakamát!

Megvilágítja a hold fénye,
Véget ér most büszke léte,
Körbetekint harcra készen,
Gyilkosaiéval keveredik vére.

Karjaival körülfonja a béke,
Feldereng előtte szeretője képe,
Kivel összehozta a végzet,
S ki vesztére a daimjó felesége.

A harcos másnapja

Kardja éle hányva, rőtül rajt’ a róka

Hogy eshetett – sóhajt – vélem e kínos móka?!

Így hümmög, míg tisztul okádott szablyája

Törölve köpenyének serfoltos rojtjába.