A fal, melyre a próféta írt
A rések mentén reped.
A halál gépezetein
A napfény megremeg.
Ha már mindenki szétszakad
Az álmok és rémálmok között,
Senkit nem koszorúznak meg,
A sikolyokat elnyeli a csönd.

A sors vasfalai között
Az idő magvait vetik
Az ismertek és megismerők
Tetteivel öntözik.
A tudás halálos barát,
Ha felrúgunk minden szabályt.
A világ sorsát, azt hiszem,
Őrültek irányítják.

Szétesés — ez áll majd a síromon
Ahogy bukdácsolok ezen
a töredezett és repedezett úton.
Ha végeztünk mindennel,
Hátradőlünk és nevetünk,
De félek, holnap sírni fogok
De félek, holnap sírni fogok. →

Rossz címet adtak az eligazítóban,
és nem jutott el hozzám az utolsó üzenet,
így olyan ufo vagyok, aki nem tudja,
hogy ezt a naprendszert végképp
kerülni kell.

Már pont átléptem a csillagkapun,
és pont nem ért el a piros vészjel,
csak később mondták, amikor már késő,
hogy ez a bolygó nem jó egy teljesen
áttetsző lénynek.

Átsugározza itt lent minden
az eszem, a szívem és a testem,
fáj a fény és fáj az árnyék,
és fáj, hogy mindenki használja a
földöntúli lelkem.

Ez a bolygó szépen lassan
kiszívja belőlem a nedveket,
küldöm az üzenetet a többi ufónak,
de a fekete űr magába nyeli
törékeny jeleimet.→