Mint egy király, aki felperzselt királysága üszkei között jár-kel célja-vesztetten. Mint egy varázsló, aki beavatása következő lépcsőfokára lépne. Mint a seregei élén lovagló harcos, aki felkészült a halálra. Vagy mint a farkas-anya, aki a téli hóban a falkát keresi kölykeivel. Le nem élt életek, fogságban tengődő, különös szörnyek, teremtetlen, sötétbe borult világok százai élnek benned és bennem, és várják megtestesülésüket. Képzelj el egy színpadot, ahol mindez lehetséges, ahol az árnyéklét a reflektorok fényébe kerül, ahol magadhoz ölelheted saját teljességedet, letagadott, elfojtott, fel nem ismert, tudomásul nem vett részeidet.

Képzelj el egy színpadot, ahova bárki felléphet, és ott azzá válhat, aki mindig is volt, de még sohasem lehetett. Képzelj el egy helyet, ahol a művészi teremtő képzelet életre kelti benned és bennem mindazokat a rejtett világokat, melyeket csak álmaink vagy tudattalanunk elmosódó képei hordoznak.

Amikor felszínre merjük engedni a bennük lakozó hatalmas univerzumokat, sokszor azt gondoljuk, hogy személyiségünk árnyékba szorult részei valami elfogadhatatlan, szerethetetlen sötétséget hordoznak, de én úgy tapasztalom, hogy minden, de minden, amit beengedünk a fénybe, az maga is fénylő és tiszta. Én úgy látom, hogy megtestesülésre vágyó részeink fényes szárnyú, sugárzó lények, akik időtlen idők óta várják, hogy szeretetben magunkhoz öleljük őket.

Számomra a pszichodramatikus színpad a fény helye. A mindent válogatás nélkül bevilágító fény helye. A mindent elfogadó, mindent beengedő fény helye. Ez a fény az érzékelés és tapasztalás fénye, a művészi fogékonyság, a teremtő és alkotó szemlélődés fénye. Ez a fény a tisztánlátás fénye, a látszatok és illúziók homálya nélküli szemlélet fénye.

pszichodráma