Még tél, de mintha már tavasz.
Simogat a langyos szél.
Megérinti az arcokat,
bebújik ruhák alá,
lengeti a színes sálakat.
A város álmosan nyújtózik
a reggeli ég alatt.

A szemekben még
az éjszaka árnyai.

A kávéházban is korai csönd.
Halk beszélgetés,
a porcelán lassú csörrenései.
Az ablakról visszaverődő
elnyúló vonások mögött
emberek autók bonyolult ritmusa.
Ide-oda. Mintha csak
mindössze két irány.

Az Andrássy út. A tavaszi felhőktől
fénylő ég alatt tágas terek.

Hősnőnk úgy ül ott,
e korai órán, mint hűvös idegen:
Mint aki
először látja városát, ezt a furcsa,
lassuló-gyorsuló világot, kendőivel,
autóival, bozontos kutyáival.

Nézi, de más néz szemével.
Érzi bőrén a szelet, de
más lélegezik e bőr alatt. És ahogy
a széles utcán lépeget, más lépései
viszik. Mintha lassan
megszületne benne titkos másik része és
mire az Operához ér,
már tudja is, hogy életre kelt
benne egy másik világ,
mely csak egyetlen érintésre várt,
hogy visszavonhatatlanul
megelevenedjen.