Az én elképzelésem szerint a szociálpolitika középpontjában az aktív és erős, saját problémáit megoldani akaró és tudó helyi közösség áll. A szolidaritás megvalósulása nem a központi állami szerepvállaláson, hanem aktív állampolgári részvételen múlik. A kormányzati szerepvállalásnak nem általános elvek és gyakorlatok megfogalmazásában kell megvalósulnia, hanem olyan facilitátori felfogásban, mely elősegíti a helyi közösségek saját probléma-megoldási készségeinek növelését.
 

Olyan 21. századi társadalompolitikában gondolkodom, mely aktívan használja a korszerű társadalomépítő gyakorlatokat: az alternatív konfliktuskezelési technikákat, a mediációt, az állampolgári tanácsot, a családi konferenciamodellt, a közösségépítés tudását, az esélyegyenlőséget teremtő integrációs és reintágrációs korszerű oktatási modelleket, a mentális egészségmegőrzés és önismeret sokféle módszerét, az olyan közösségi gyakorlatok terjedését, mint amilyen például a közösségi kertek, a közösségi köztéri alkotás, az önkéntesség, a tapasztalati tanulás stb.
 

A 21. század társadalmait nem az elembertelenedett gigantikus szervezetek, nem a hatalmasra növelt államok, és nem is a még hatalmasabbra felnőtt multinacoinális cégek tartják mozgásban, hiszen látható, hogy ezek jelenléte szinte kivétel nélkül csak okozója a társadalmi különbségeknek és feszültségeknek. A 21. századi társadalmakat úgy képzelem el, mint aktív kisközösségek hálózatát, a 21. század legfontosabb kompetenciájának pedig azokat a szociális készségeket és tudásokat tekintem, melyek képesek az embereket közösséggé szervezni, egymást segítő és támogató, értékteremtő munkát végző, biztonságot nyújtó és a konfliktusokat helyi szinten kezelni tudó csoporttá alakítani.
 

A jövő legfontosabb szakemberei tehát a közösség- és szervezetfejlesztők, a mediátorok, a mentorok, a korszerű felfogásban dolgozó pedagógusok és a trénerek, a korszerűen dolgozó szociális munkások, a mentális szakemberek, a csoport és családterapeuták lesznek. A közpolitikának, a kormányoknak ebben a helyzetben nincs más teendőjük, mint minél inkább helyzetbe hozni ezeket a gyakran civil, máskor közszolgálati szereplőket, lehetőséget teremteni kísérletezéseiknek, jó gyakorlataik kialakításának, segíteni a jó modellek elterjesztését, a projektek közötti koordinációt, tudományos és képzési fórumokon lehetővé tenni az összehangolt működésüket, elkülönített pályázati forrásokat biztosítani bizonyos szintű megvalósításokhoz (de nem teljes mértékben finanszírozni ezeket a projekteket, hiszen a helyi részvétel azt is jelenti, hogy a helyi stakeholderek mozgósítják a helyi erőforrásokat.)
 

Jól működő társadalom csak jól működő és minőségi emberi kapcsolatokból, emberi közösségekből születhet. A környezet iránt fogékony, a fenntarthatóságot szem előtt tartó társadalom csak a szolidaritást gyakorlatilag is megvalósító tapasztalatokból születhet. A Föld kizsákmányolása ellen csak olyan személyek és csoportok tudnak fellépni, akik a szolidaritás alapeszméjét mindennapjaikban élik, mert csak ezzel a szemlélettel képzelhető el, hogy szolidárissá válnak a jövő nemzedékeivel, vagy a globalizáció környezetpusztításának jelen kárvalottjaival.
 

Hiszem, hogy a közösségek ereje, az aktív, kezdeményező, értékteremtő és együttműködő emberek csoportjai a legfőbb nemzeti erőforrásunk. A gazdasági válság, a forráshiánnyal küzdő jóléti államok modelljeinek kudarca, valamint a világ országai közötti óriási különbségek fenntarthatatlansága arra kényszerít minket, hogy leszámoljunk a piacgazdaság,  a termelés és a teljesítmény mítoszaival, és új, fenntartható erőforrások kiaknázásába kezdjünk. Az emberi erőforrás, az emberi együttműködés, az önszerveződő és összetartó csoportok olyan soha ki nem apadó tartalékai a társadalmunknak, melynek kiaknázását minél hamarabb kezdjük meg, annál hamarabb találunk kiutat az égető szociális problémákból.

közösség szociálpolitika