Másfél óra hajóút Dar es Salamból eljutni Zanzibárba. Egy szárnyas hajó zárt utasterébe tessékel minket a tanzániai személyzet, ahol a benzin és a piszkos kárpit szaga keveredik. A tenger hatalmas hullámai lassan emelik és ejtik el a hajótestet, a fejekben szédülést, a testben hányingert okozva. Megváltás kilépni a mesés szigetre, melynek zajos, ricsajos, sürgő-forgó kikötője sokkolóan hat a mostanra már tanzániai lassúsághoz szokott idegeinkre. →

Még tél, de mintha már tavasz.
Simogat a langyos szél.
Megérinti az arcokat,
bebújik ruhák alá,
lengeti a színes sálakat.
A város álmosan nyújtózik
a reggeli ég alatt.

A szemekben még
az éjszaka árnyai.

A kávéházban is korai csönd.
Halk beszélgetés,
a porcelán lassú csörrenései.
Az ablakról visszaverődő
elnyúló vonások mögött
emberek autók bonyolult ritmusa.
Ide-oda. Mintha csak
mindössze két irány.

Az Andrássy út. A tavaszi felhőktől
fénylő ég alatt tágas terek.

Hősnőnk úgy ül ott,
e korai órán, mint hűvös idegen:
Mint aki
először látja városát, ezt a furcsa,
lassuló-gyorsuló világot, kendőivel,
autóival, bozontos kutyáival.

Nézi, de más néz szemével.
Érzi bőrén a szelet, de
más lélegezik e bőr alatt. És ahogy
a széles utcán lépeget, más lépései
viszik. Mintha lassan
megszületne benne titkos másik része és
mire az Operához ér,
már tudja is, hogy életre kelt
benne egy másik világ,
mely csak egyetlen érintésre várt,
hogy visszavonhatatlanul
megelevenedjen. →

Monsters.
Hungry, thirsty, strange,
selfish and aggressive beings.
Staying motionless
behind the bars.
In the cold.
In the dark.

While in the shadow
eating human flesh
drinking human blood.

When light touches them
they come forward
turn their faces towards the sun,
their bones and muscles warm up.

They start running in the fresh air,
rolling in the sand,
jumping, writhing, wimpling
in the wild and dangerous joy of freedom
in the ecstatic dance of light.→

Rossz címet adtak az eligazítóban,
és nem jutott el hozzám az utolsó üzenet,
így olyan ufo vagyok, aki nem tudja,
hogy ezt a naprendszert végképp
kerülni kell.

Már pont átléptem a csillagkapun,
és pont nem ért el a piros vészjel,
csak később mondták, amikor már késő,
hogy ez a bolygó nem jó egy teljesen
áttetsző lénynek.

Átsugározza itt lent minden
az eszem, a szívem és a testem,
fáj a fény és fáj az árnyék,
és fáj, hogy mindenki használja a
földöntúli lelkem.

Ez a bolygó szépen lassan
kiszívja belőlem a nedveket,
küldöm az üzenetet a többi ufónak,
de a fekete űr magába nyeli
törékeny jeleimet.→

(A következő mélyenszántó négysoros második versszakának megírására pályázatot írok ki. A hozzászólás rovatban tessék megtenni a téteket.)

A harcos álma…

Hakamák széle száll a szélben,
Óvatos szamuráj oson az éjben,
Lefelé görbül szája széle,
S megvillan előtte kardja éle. →

Az ősz hajú ember arra bíztat, hogy menjek közel azokhoz, akiket szeretek. Arra bíztat, hogy ne féljek a fájdalomtól és az ismeretlentől. Arra tanít, hogy a fájdalom is fejlődés és növekedés. Hogy ne vágjam ki magamból a nehéz érzéseket, mint valami idegen anyagot, hogy ne pusztítsam így sem önmagam. Tanítóm megtanított közel menni. És most közel vagyok. És most te is közel jöhetsz! Legyen ez a közelség éve!→

Esti Kornél kései leszármazottaiként törzshelyünkön egyszerűen azok lehetünk, akik vagyunk, eggyé válhatunk ennen hülyeségünkkel, könnyű csevegésünkkel és fantaszta elképzeléseinkkel, hogy azután néhány óra múlva az ajtón kilépve visszahuppanjunk a macskaköves fővárosi éjszakába.→

Az ősz hajú ember arra tanított, hogy amikor egy hatalmas lejtőn sílécekkel a lábamon lefelé száguldok, kerülgetem a bokrokat és próbálok a pályán maradni – nos, ekkor nincsenek problémáim, ekkor nincs bennem semmi megosztottság, nincs bennem olyan rész, mely rágódna, és nincs olyan, amelyiken rágódni kellene, ilyenkor egy vagyok magammal, a létezésemmel, a sorsommal. Mivel a havas lejtő most nem volt elérhető a Vidámpark felé vettem utamat, és felültem életemben először a Ciklonra.→

Ha azt mondom…→

Egy kávéház ahol…→